Szentté avatás előtt: VI. Pál, az első „ökumenikus” pápa

 

Ferenc pápa október 14-én szentté avatja elődjét, VI. Pált, aki 1963 és 1978 között volt Szent Péter utóda. Teológusokat kértünk, hogy a szentté avatás előtti napokban ismertessék meg olvasóinkkal Giovanni Battista Montini életét és szolgálatát. Kránitz Mihály egyetemi tanár írását adjuk közre.

 

1. VI. Pál ökumenikus előzményei

A keresztény egységtörekvésben kiemelkedő szerepe van VI. Pál pápának, aki Szent XXIII. János pápa után a megkezdett II. vatikáni zsinatot vezette és annak egyik fő törekvését, az ökumenikus nyitást megvalósította. Erre a feladatra már hosszú ideje felkészült volt. Yves Congar francia domonkos teológus (†1995) 1946-ban személyesen ajándékozta meg Giovanni Battista Montini helyettes államtitkárt a Megosztott keresztények (Chrétiens désunis, 1937) című könyvével, mely a katolikus ökumenizmusról szólt, Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott imája nyomán: „Legyenek mindnyájan egy.” (Jn 17,21) Magát az ökumenizmus kifejezést Congar honosította meg a katolikus teológiai gondolkodásban. A szent életű pápa 1977-ben nem sokkal halála előtt kijelentette, hogy az ökumenizmus „pápaságának legfontosabb eleme volt”.

Nem volt könnyű dolga Montininek a Vatikánban, mert az ökumenizmust a 20. század elején egyfajta „pánkeresztény” mozgalomnak tartották. XI. Piusz pápa még körlevélben tiltotta meg, hogy a katolikus hívek csatlakozzanak ehhez a mozgalomhoz. A Mortalium animos (1928. január 6.) azonban megállapította, hogy Krisztus és az apostolok egyháza a kezdetektől folyamatosan létezik, és ez az egyház Péter utódának tekintélye alatt a Katolikus Egyház.

A 20. század folyamán búvópatakszerűen a római katolikusok körében is egyre nagyobb teret nyert az egység utáni vágy. Anglikánokkal, ortodoxokkal alakult ki szoros kapcsolat. Érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon az Egyházak Világtanácsát öt évvel megelőzve 1943-ban megalakult a Magyar Egyházak Ökumenikus Tanácsa, sőt ugyanebben az esztendőben a magyar ferencesek Kőnig Kelemen atya irányításával Az Egység Útja címmel havilapot adtak ki a protestáns–katolikus közeledés előmozdítására (1943–1944). A nagy egyházban is egyre nagyobb igény támadt főképp a World Council of Churches megalakulásával (Amszterdam, 1948), hogy az egységimahetek január végi alkalmain túl legyenek közös megbeszélések valamennyi Krisztust követő keresztény között. Montini minderről nagyon jól tudott, mivel szoros kapcsolatot ápolt az egyetemista ifjúsággal.

Ugyanakkor XII. Piusz pápa Mystici Corporis Christi (1943. június 29.) kezdetű körlevelével Krisztus egyházát, sőt misztikus Testét a Római Katolikus Egyházzal azonosította, nem hagyva túl sok teret az ökumenizmus számára. A többi keresztény – vallotta – a misztikus Testhez van rendelve.

VI. Pál még milánói érsekként 1963 februárjában prófétai módon tette fel kérdéseit: „Hogyan egyesüljenek a különvált testvérek? Mennyi idő múlt el! Mennyi hibát követtünk el! Mennyi vitatkozás volt! Mily sok eltávolodás alakult ki! Hogyan tudjuk meghaladni és megoldani ezeket a nehézségeket? Ha nem siettetjük a keresztények közötti egyesülést, mennyit kell még szenvedniük a népeknek a történelem folyamán?! Az egyetlen Egyházba vezető keresztény egységhez ki kell tágítani »a szeretet tereit«. Áldozatokat kell ezért hozni, de türelemmel is kell lenni, bátorítva a kezdeményezéseket.” (Revue du Diocèse)

2. VI. Pál, az első „ökumenikus” pápa

VI. Pál kész volt a XXIII. János-i örökséget továbbvinni, mert az Egyház megújulásában kiemelt fontosságú volt a katolikus ökumenizmus alapjainak lefektetése. Első körlevele (Ecclesiam suam, 1964. augusztus 5.) azonnal a párbeszéd pápájává tette. Ebben a dialógus megkezdését szorgalmazta „a különvált testvérekkel”. A II. vatikáni zsinat két meghatározó dokumentuma, az Egyházról szóló Lumen gentium és a katolikus ökumenizmust kifejtő Unitatis redintegratio hosszú távra kijelölte a keresztény közeledés szempontjait. A zsinat nem azt állította, hogy Krisztus és az apostolok egyháza a Római Katolikus Egyház, hanem hogy az „a Katolikus Egyházban áll fenn/létezik” (subsistit in). Ezzel megőrizte a Katolikus Egyház valóságát, de nem zárt ki abból másokat, hogy azok valamilyen módon Krisztus egyháza legyenek. Emellett a zsinat a kommunió fogalmát alkalmazta magára a kereszténységre és az egyházra. Ezzel azt a közösséget hangsúlyozta, mely a keresztények között a keresztségre épül.

VI. Pál több alkalommal kijelentette, hogy „a különvált testvérek” – még ha el is távolodtak a katolikus egységtől, a keresztség révén az egyetlen egyházban vannak. A közösség kifejezéssel a többi egyházhoz „a még nem tökéletes” vagy a „majdnem teljes” közösség értelmében szólt.

VI. Pál sajátos szóhasználatában az Egyházról mint a testvérek számára jelen lévő „szeretet Egyházáról” beszélt:
– „Szeretnénk, ha valamennyi hívő, valamennyi testvér jelen lenne… Szeretnénk a teljes közösséget. Ennek minden hiányától szenvedünk.” (1965. november 17.)
– „A katolikus szív egyetemes méretű szívet jelent. Nagylelkű, ökumenikus szívet.” (1964. május 17., pünkösd)
– „A közösség, mely bennünket egyesít, a szeretetre épül. Az emberek nem érdemeik vagy érdekeik által kiérdemelt szeretetére, hanem Isten szeretetére. Ha majd a történészek megkérdezik, mit tett az Egyház a történelemnek eme jelentős és megpróbáló helyzetében, a válasz az lehet, hogy az Egyház »szeretett«.” (1965. szeptember 14.)

VI. Pál nemcsak szóban, hanem tetteiben is ökumenikus volt, ezért sokan „utazó pápaként” emlegetik őt. 1964. január 5-én Jeruzsálemben találkozott Athénagorász konstantinápolyi pátriárkával, és testvéri gesztussal ölelte át az ortodox főpapot. Ekkori, első találkozásuk alkalmával, melynek során francia nyelven tárgyaltak egymással, döntést hoztak egy katolikus–ortodox teológiai bizottság felállításáról. Ez a találkozó is hozzájárult ahhoz, hogy 1965. december 7-én, a II. vatikáni zsinat utolsó munkanapján a két egyház ünnepélyesen visszavonta az egymással szemben megfogalmazott korábbi kiközösítéseket. Athénagorász pátriárka 1967. október 23-án jelen volt az első püspöki szinódus megnyitásakor is.

3. Az ökumenikus kapcsolatok és együttműködés kibontakozása VI. Pál idején

A II. vatikáni zsinatot követően Montini pápa bátor tettének és megismételt erőfeszítéseinek következtében egy termékeny ökumenikus időszak vette kezdetét. VI. Pál pápa maga is akarta az Egyház megújulását, ám ez mégsem jelentette a katolicizmus valódi tartalmának módosítását, inkább a megváltozott körülmények figyelembevételével a változatlan tanítást és a hagyományokhoz való hűséget. A katolikus ökumenizmus meghatározó elkötelezettsége után Ökumenikus Direktórium jelent meg (1967, 1970), amely szabályozta a katolikusok feladatait a keresztény egységtörekvésben. A különböző egyházakkal megkezdett párbeszéd érdekében bizottságokat hoztak létre.

Ezen túlmenően kiemelkedő jelentőségű volt VI. Pál látogatása az Egyházak Világtanácsának genfi központjában 1969. június 10-én, ahol őt Willebrands bíborossal együtt számos protestáns lelkipásztor és Meliton ortodox metropolita fogadta. „A nevem Péter – de Pálnak hívnak” – mondhatta VI. Pál Kálvin városában, egyértelművé téve az apostoli folytonosságot, kijelentve: „Meggyőződésem, hogy az Úr a közösség szolgálatát bízta rám.”

A pápa szerint az idő még nem érkezett el arra, hogy a Katolikus Egyház az Egyházak Világtanácsának tagja legyen – a sok teológiai és pasztorális kérdés miatt, és engedményeket sem tett, de az ökumenikus tanács főtitkárával, Visser’t Hoofttal együtt „a hidakat lefektették”. Ezt a látogatást ismételte meg később, 1994-ben II. János Pál, és idén, 2018. június 21-én Ferenc pápa, igazolva, hogy a római katolikus elkötelezettség a keresztény egység mellett VI. Pál pápa nyomában visszafordíthatatlan.

Protestáns és ortodox részről is megelégedéssel fogadták VI. Pál ökumenikus törekvéseit. 1972-ben Tomosz agapisz címmel közös katolikus–ortodox kötet jelent meg a két egyház kapcsolatának fejlődéséről. Jelentős ökumenikus és szeretetgesztus volt, amikor egy konstantinápolyi ökumenikus küldöttség látogatása során, 1975. december 14-én Rómában VI. Pál pápa váratlanul odament Meliton metropolitához, leborult előtte, és megcsókolta a lábát, az egymással szembeni kiközösítések visszavonásának tizedik évfordulóján. Protestáns oldalról pedig nagyra értékelték „a hit évének” meghirdetését 1967–68-ra, valamint az 1968. június 30-án ünnepélyesen elmondott „Isten népének hitvallása” imáját, melyben a pápa mindenki számára érthető módon mutatta be a keresztény alapigazságokat.

VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal és az azt követő eseményekkel nagy lendületet adott a katolikus ökumenizmusnak, mely újra felfedezte Isten szavát, a Szentírást, és kész volt az Egyház megújítására, mely folyamatosan úton van a felé az egység felé, amelyre a Szentlélek hívja Krisztus valamennyi követőjét.

Forrás: Magyar Kurír

 

https://www.mediaklikk.hu/video/szentte-avatas-romaban/