Az alábbi történetet Záborszky Kálmán atya tette közzé – Évközi 17. vasárnapi homíliájában – templomunkban. Ezt a két gépelt oldalnyi kiemelt szövegrészt a hívek a szentmise végén megkapták, s Kálmán atya kérte, hogy terjesszük.
A könyv teljes terjedelmében megtalálható, elektronikusan olvasható és letölthető a KÖNYVAJÁNLÓ menüpontban.
Akit villámcsapás ért – beszámoló a túlvilágról
Dr. Gloria Polo Ortiz kolumbiai orvosnő tanúságtétele
A VILLÁMCSAPÁS. Az, amit most elmondok nektek 1995. május 5-én a Bogotai Nemzeti Egyetemnél történt, délután fél öt körül. Fogorvos vagyok. Én és 23 éves unokaöcsém együtt mentünk az orvosi egyetemre. Zuhogott az eső. Csak egy esernyő volt nálunk, ezért ez alatt mentünk. Belénk csapott egy villám, ami olyan erős volt, hogy elszenesedtünk. Unokaöcsém azonnal meghalt. Engem a karomon keresztül ért a villám, külsőleg is és belsőleg is megégett a testem. A rendbejött testemet, amit most itt láttok, Isten irgalmának köszönhetem. Ez a mi jóságos és mindennél jobban szerető Istenünk kegyelmének a bizonyítéka. Ez a hatalmas erejű villám elégetett rajtam minden húst, a mellem is eltűnt. Nem volt már rajtam hús, bordáim, hasam, altestem, lábaim és a májam is elszenesedett. Leállt a szívem és gyakorlatilag teljesen élettelen voltam.
A CSODA, AMIT AZ ÚR TETT VELEM. Három tényt szeretnék említeni.
1. Először a szívem leállását. Annak ellenére, hogy hosszabb ideig nem volt szívműködésem, gépekre kapcsolva kómában feküdtem, nem szenvedtem agykárosodást. A kórház orvosai le akartak kapcsolni a gépekről mint reménytelent, de a húgom, aki maga is orvos volt elérte, hogy ne kapcsoljanak le.
2. Csoda volt az is, hogy az elüszkösödött vesém és tüdőm működni kezdett. A lábamat nem éreztem. A lábaim elszenesedett fadarabhoz hasonlítottak. Egy hónap múlva ezt mondták az orvosok: „Hihetetlen az a hatalmas csoda, amit Isten tett veled. Csodálatosan rendbejött a bőröd. A lábaidat azonban sajnos amputálni kell.” Nagyon megrémültem. Mikor az orvosok kimentek a kórteremből, felemelkedtem az ágyamból, hogy elfussak, de már az első lépést sem tudtam megtenni. Nem tudtam lábra állni, hasra estem, mint egy béka. Ekkor így imádkoztam az Úrhoz: „Uram, hagyd meg nekem ezt az elcsúfult lábamat. Csak annyira tudjam mozgatni, hogy legalább félig fel tudjak emelkedni.” Ezután az ima után egyszer csak elkezdtem érezni a lábaimat. Érezni kezdtem, hogy az elszenesedett lábamban áramolni kezd a vér. Pénteki nap volt. Hétfőn az orvosok vizitelni jöttek, hogy elvégezzék az amputálás előtti utolsó vizsgálatokat. Elcsodálkoztak, amikor felkeltem az ágyból. A főorvos ezt mondta: „Tudja Gloria, 38 éves orvosi pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyen csodát, mint ami az ön lábával történt.”
3. A villámcsapás után nem volt már mellem. Képzeljék el, büszke, hiú nő voltam. Az volt a mottóm, hogy „Egy nőnek meg kell mutatnia a bájait.” Kivágott ruhákat hordtam, hogy megmutassam és kihangsúlyozzam mellem szépségét. Lábamat is szépnek találtam és nézzétek, kedves testvéreim, hiúságom e részei égtek meg a legjobban. Ezek szenesedtek el és tűntek el.
A TÖRTÉNET MÁSIK OLDALA. Amit eddig elmondtam, az a baleset testi, fizikai része volt. A másik oldal ennél sokkal szebb, elképzelhetetlen, csodálatos élmény. Én (a lelkem), amikor kómába kerültem, egy gyönyörű, fehér alagútban találtam magamat. Egy leírhatatlan fehér fény vett körül, mely boldogsággal, békével töltött el. Megszűnt a tér és az idő. Mialatt haladtam előre az alagútban arra gondoltam, hogy hiszen én meghaltam. Láttam, hogy élettelen testem az orvosi egyetem egyik osztályán, egy hordágyon feküdt. Láttam az orvosokat, hogyan fáradoztak, hogy újraindítsák a szívem működését. Majd a lelkem visszatért a testembe. Hallottam, hogy kiabálnak az orvosok: „Magához tért.”
A HIÚSÁG. A legnagyobb és legelviselhetetlenebb fájdalmam a hiúságom miatt volt. Egész addigi életemben a testemnek, a szépségnek és a divatnak a rabszolgája voltam. Napi 4 órát töltöttem aerobikkal, masszázzsal, diétával és fogyókúrás injekciókkal. Számomra legfontosabb a testemnek és a szépségemnek a bálványozása volt – és most alig van testem. Ahol a mell volt, ott látható mélyedések tátongtak. Lábaim borzalmasan néztek ki, csupasz csontkórók. Igen, testem minden része, amit olyan nagyra értékeltem és ápoltam, elszenesedett és használhatatlan lett.
A KÓRHÁZBAN. Rögtön műtőbe vittek. Gyorsan operálni kezdtek. Az altatás alatt másodszor is megállt a szívem. Amikor megállt a szívem, a lelkem másodszor is elhagyta a testemet és néztem, mit csinálnak velem az orvosok. És ekkor hirtelen borzasztó dolog történt… Mielőtt folytatnám tanúságtételemet, be kell vallanom, hogy milyen volt a vallásos életem. Fontos, hogy tudják, rossz katolikus voltam. Kapcsolatom Istennel abból állt, hogy vasárnaponként elmentem a misére, ami 25 percig tartott. Mindig olyan misét választottam, ahol a pap nagyon keveset beszélt. Ennyi volt a kapcsolatom Istennel. Egy szélkakas voltam. Ami épp a legújabb divat volt, arra hajlottam. Hiányzott az ima ereje, hiányzott belőlem a hit. Nem hittem a szentmiseáldozat erejében. Egyik nap az egyetemen azt hallottam egy katolikus paptól, hogy nem létezik se ördög, se pokol. Ez volt az, amit hallani akartam. Mindjárt azt gondoltam, ha tehát nincs ördög és pokol, mindannyian a mennybe jutunk. Nincs mitől félni, azt csinálhatok, amit csak akarok. Az ördögtől való félelem volt az, ami miatt kapcsolatom volt az egyházi közösséggel. Azt mondtam magamnak: teljesen mindegy, hogy mit csinálunk itt a földön, úgyis a mennybe jutunk. Végül ez volt az oka, hogy az Úrtól végleg eltávolodtam. Sőt kifelé is elkezdtem terjeszteni a nézeteimet és másokat is megfertőztem. Mindenkinek elkezdtem mondani, hogy ördög nincs, ezt csak a papok találták ki. Később már azt is kezdtem hangoztatni, hogy Isten sincs, és mi a fejlődés termékei vagyunk, stb.
VALÓBAN VAN ÖRDÖG. Amikor ebben a borzalmas helyzetben voltam a kórházban, micsoda rémület tört rám! Egyszerre csak azt látom, hogy valóban vannak ördögök. És most eljöttek, hogy magukkal vigyenek. Magam előtt láttam ezeket a félelmetes ördögöket. Nem olyanok voltak, mint amilyeneket a földön képzelünk. Sokkal borzalmasabbak ezek az ördögök. Látom, ahogy kijönnek a műtő falából. Egész normális, megszokott embereknek tűnnek, de ijesztő, szörnyű a tekintetük. Gyűlölet sugárzik a szemükből. Egyszerre megértettem, hogy az adósuk vagyok. Azért jöttek, hogy behajtsák rajtam az adósságot, mert elfogadtam a bűnre való ajánlatukat. Ezért fizetnem kellett, s az ár én magam voltam. Eladtam a lelkem az ördögnek, üzleti kapcsolatba kerültem vele. Bűneimnek következményei voltak. A bűnök a Sátán tulajdonai, nem adja ingyen, fizetni kell értük. Az ár mi magunk vagyunk. Ha tehát vásárolunk a boltjában, ki kell fizetnünk az áru értékét. Ennek legyünk a tudatában! Egyszerre csak minden bűnöm, amit az utolsó szentgyónásom óta elkövettem, életre kelt. Minden bűnért fizetni kell, fizetnünk lelkiismeretfurdalással, belső békénk elveszítésével és egészségünkkel, mely tönkremegy… És ha törzsvásárlók vagyunk a Sátán szupermarketjében, és mindig csak az ő boltjában vásárolunk, végül saját lelkünkkel fizetünk. Az övéi leszünk. Eladjuk neki a lelkünket. De a legnagyobb hazugság, az ördög legjobb trükkje, hogy ő csak a mesében van, hogy ő egyáltalán nem létezik.
Ezek a szörnyű sötét alakok körülvettek, és egyértelmű volt, hogy azért jöttek, hogy magukkal vigyenek. El se tudják képzelni azt az ijedtséget, azt a borzalmas félelmet, hogy az intelligenciám, magas szellemi ismereteim, tudományos képzettségem, az akadémiai címem, a végzettségem semmit sem segítettek. Teljesen értéktelenek lettek. A bűnök tehát lehúznak a mélybe, egészen a „hazugság atyjához”. De ha mi sajnálatos mulasztásainkat és bűneinket (amiért fizetnünk kell), a bűnbánat szentségében Isten elé visszük, akkor Isten fizet érte helyettünk. Saját vérével és életével fizetett a keresztfán. Minden alkalommal így van ez, ha vétkezünk. Megszabadított a pokol kínjaitól, amit mi érdemeltünk ki, és amiért tartozunk a bűnök tulajdonosának.
Jézus Krisztus megváltott minket. Jogot adott nekünk az Ő országához, az Ő életéhez, mert Ő minket Isten gyermekeivé tett. És akkor jöttek ezek a sötét fickók, hogy engem mint tulajdonukat elvigyenek. Láttam őket, amint kijöttek a falból, odajöttek. Sokan voltak, és hirtelen körülvettek. Kifelé normálisnak néznek ki, de a tekintetükből gyűlölet, ördögi gyűlölet árad. És lélektelenek voltak, belül kiégtek. Megborzongtam és rettegtem, s rögtön éreztem, hogy démonok vettek körül. Megértettem, hogy értem jöttek, mert tartozom nekik. A bűnt nem adják ingyen. Az ördög legnagyobb csalása és hazugsága az, hogy elhiteti az emberekkel, hogy nem létezik. Ez a stratégiája, s így mindent megtehet velünk, amit csak akar. Ez hazugság!
Félelemmel néztem, tehát mégis van ördög. Már kezdtek körülvenni. El akartak vinni. El tudják képzelni a félelmemet? Színtiszta terror volt! Az egész tudományom, észbeli képességeim és társadalmi helyzetem semmit sem számítottak. Szellemi testem forogni kezdett a földön és menekülni kezdtem. A testemre vetettem magam, mert a testembe akartam bújni, de az már nem fogadott be. Szörnyű félelemmel küszködtem.
Lelkemmel futni kezdtem és menekülni. Nem tudom, hogyan, de átjutottam a falon. Nem akartam mást, csak elrohanni, s egyszer csak átmentem a falon, és egy ugrással a semmibe kerültem. Egy alagút belsejébe jutottam, amely hirtelen odakerült és lefelé vezetett.
Először még volt egy kis világosság. Olyan látvány fogadott, mint egy lép, és olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban. Olyan sok ember volt itt, öregek, férfiak és nők, hangosan kiabáltak, durván, vad sörénnyel csikorgatták a fogaikat. Egyre lejjebb húztak a földbe, megállás nélkül mozgattak lefelé, hiába próbálkoztam mindig kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, egyre sötétebb lett körülöttem. Addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe merültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet azt leírni. Fölül teljesen világos volt, lejjebb pedig egyre sötétebb. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor a fényben megláttam anyámat? Ő egészen világos volt. Már évekkel ezelőtt meghalt.
Egyszerre megértettem, hogy ezek a fehér köntösök, amilyennel anyám mint a nap fel volt öltöztetve, azok mind a szentmisék voltak, melyeken részt vett földi életében. Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála maradni. Védtelenül merültem bele ebbe a sötétségbe, amelyhez nincs hasonló. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. De ott a sötétség szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő figurát és lényt lehetett látni úgy elcsúfítva, hogy el se tudjuk képzelni.
A bűnök, kedves testvéreim, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak.
A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a belsőmben, a lelkemben és onnan árasztotta a kibírhatatlan bűzt.
Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte. Ahogy anyám az Úr fényes ruhájába volt öltöztetve, úgy engem fekete szemeteszsákba öltöztetett a bestia, aki maga volt az ördög …
