Szentté avatás előtt: VI. Pál, az első „ökumenikus” pápa

 

Ferenc pápa október 14-én szentté avatja elődjét, VI. Pált, aki 1963 és 1978 között volt Szent Péter utóda. Teológusokat kértünk, hogy a szentté avatás előtti napokban ismertessék meg olvasóinkkal Giovanni Battista Montini életét és szolgálatát. Kránitz Mihály egyetemi tanár írását adjuk közre.

 

1. VI. Pál ökumenikus előzményei

A keresztény egységtörekvésben kiemelkedő szerepe van VI. Pál pápának, aki Szent XXIII. János pápa után a megkezdett II. vatikáni zsinatot vezette és annak egyik fő törekvését, az ökumenikus nyitást megvalósította. Erre a feladatra már hosszú ideje felkészült volt. Yves Congar francia domonkos teológus (†1995) 1946-ban személyesen ajándékozta meg Giovanni Battista Montini helyettes államtitkárt a Megosztott keresztények (Chrétiens désunis, 1937) című könyvével, mely a katolikus ökumenizmusról szólt, Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzott imája nyomán: „Legyenek mindnyájan egy.” (Jn 17,21) Magát az ökumenizmus kifejezést Congar honosította meg a katolikus teológiai gondolkodásban. A szent életű pápa 1977-ben nem sokkal halála előtt kijelentette, hogy az ökumenizmus „pápaságának legfontosabb eleme volt”.

Nem volt könnyű dolga Montininek a Vatikánban, mert az ökumenizmust a 20. század elején egyfajta „pánkeresztény” mozgalomnak tartották. XI. Piusz pápa még körlevélben tiltotta meg, hogy a katolikus hívek csatlakozzanak ehhez a mozgalomhoz. A Mortalium animos (1928. január 6.) azonban megállapította, hogy Krisztus és az apostolok egyháza a kezdetektől folyamatosan létezik, és ez az egyház Péter utódának tekintélye alatt a Katolikus Egyház.

A 20. század folyamán búvópatakszerűen a római katolikusok körében is egyre nagyobb teret nyert az egység utáni vágy. Anglikánokkal, ortodoxokkal alakult ki szoros kapcsolat. Érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon az Egyházak Világtanácsát öt évvel megelőzve 1943-ban megalakult a Magyar Egyházak Ökumenikus Tanácsa, sőt ugyanebben az esztendőben a magyar ferencesek Kőnig Kelemen atya irányításával Az Egység Útja címmel havilapot adtak ki a protestáns–katolikus közeledés előmozdítására (1943–1944). A nagy egyházban is egyre nagyobb igény támadt főképp a World Council of Churches megalakulásával (Amszterdam, 1948), hogy az egységimahetek január végi alkalmain túl legyenek közös megbeszélések valamennyi Krisztust követő keresztény között. Montini minderről nagyon jól tudott, mivel szoros kapcsolatot ápolt az egyetemista ifjúsággal.

Ugyanakkor XII. Piusz pápa Mystici Corporis Christi (1943. június 29.) kezdetű körlevelével Krisztus egyházát, sőt misztikus Testét a Római Katolikus Egyházzal azonosította, nem hagyva túl sok teret az ökumenizmus számára. A többi keresztény – vallotta – a misztikus Testhez van rendelve.

VI. Pál még milánói érsekként 1963 februárjában prófétai módon tette fel kérdéseit: „Hogyan egyesüljenek a különvált testvérek? Mennyi idő múlt el! Mennyi hibát követtünk el! Mennyi vitatkozás volt! Mily sok eltávolodás alakult ki! Hogyan tudjuk meghaladni és megoldani ezeket a nehézségeket? Ha nem siettetjük a keresztények közötti egyesülést, mennyit kell még szenvedniük a népeknek a történelem folyamán?! Az egyetlen Egyházba vezető keresztény egységhez ki kell tágítani »a szeretet tereit«. Áldozatokat kell ezért hozni, de türelemmel is kell lenni, bátorítva a kezdeményezéseket.” (Revue du Diocèse)

2. VI. Pál, az első „ökumenikus” pápa

VI. Pál kész volt a XXIII. János-i örökséget továbbvinni, mert az Egyház megújulásában kiemelt fontosságú volt a katolikus ökumenizmus alapjainak lefektetése. Első körlevele (Ecclesiam suam, 1964. augusztus 5.) azonnal a párbeszéd pápájává tette. Ebben a dialógus megkezdését szorgalmazta „a különvált testvérekkel”. A II. vatikáni zsinat két meghatározó dokumentuma, az Egyházról szóló Lumen gentium és a katolikus ökumenizmust kifejtő Unitatis redintegratio hosszú távra kijelölte a keresztény közeledés szempontjait. A zsinat nem azt állította, hogy Krisztus és az apostolok egyháza a Római Katolikus Egyház, hanem hogy az „a Katolikus Egyházban áll fenn/létezik” (subsistit in). Ezzel megőrizte a Katolikus Egyház valóságát, de nem zárt ki abból másokat, hogy azok valamilyen módon Krisztus egyháza legyenek. Emellett a zsinat a kommunió fogalmát alkalmazta magára a kereszténységre és az egyházra. Ezzel azt a közösséget hangsúlyozta, mely a keresztények között a keresztségre épül.

VI. Pál több alkalommal kijelentette, hogy „a különvált testvérek” – még ha el is távolodtak a katolikus egységtől, a keresztség révén az egyetlen egyházban vannak. A közösség kifejezéssel a többi egyházhoz „a még nem tökéletes” vagy a „majdnem teljes” közösség értelmében szólt.

VI. Pál sajátos szóhasználatában az Egyházról mint a testvérek számára jelen lévő „szeretet Egyházáról” beszélt:
– „Szeretnénk, ha valamennyi hívő, valamennyi testvér jelen lenne… Szeretnénk a teljes közösséget. Ennek minden hiányától szenvedünk.” (1965. november 17.)
– „A katolikus szív egyetemes méretű szívet jelent. Nagylelkű, ökumenikus szívet.” (1964. május 17., pünkösd)
– „A közösség, mely bennünket egyesít, a szeretetre épül. Az emberek nem érdemeik vagy érdekeik által kiérdemelt szeretetére, hanem Isten szeretetére. Ha majd a történészek megkérdezik, mit tett az Egyház a történelemnek eme jelentős és megpróbáló helyzetében, a válasz az lehet, hogy az Egyház »szeretett«.” (1965. szeptember 14.)

VI. Pál nemcsak szóban, hanem tetteiben is ökumenikus volt, ezért sokan „utazó pápaként” emlegetik őt. 1964. január 5-én Jeruzsálemben találkozott Athénagorász konstantinápolyi pátriárkával, és testvéri gesztussal ölelte át az ortodox főpapot. Ekkori, első találkozásuk alkalmával, melynek során francia nyelven tárgyaltak egymással, döntést hoztak egy katolikus–ortodox teológiai bizottság felállításáról. Ez a találkozó is hozzájárult ahhoz, hogy 1965. december 7-én, a II. vatikáni zsinat utolsó munkanapján a két egyház ünnepélyesen visszavonta az egymással szemben megfogalmazott korábbi kiközösítéseket. Athénagorász pátriárka 1967. október 23-án jelen volt az első püspöki szinódus megnyitásakor is.

3. Az ökumenikus kapcsolatok és együttműködés kibontakozása VI. Pál idején

A II. vatikáni zsinatot követően Montini pápa bátor tettének és megismételt erőfeszítéseinek következtében egy termékeny ökumenikus időszak vette kezdetét. VI. Pál pápa maga is akarta az Egyház megújulását, ám ez mégsem jelentette a katolicizmus valódi tartalmának módosítását, inkább a megváltozott körülmények figyelembevételével a változatlan tanítást és a hagyományokhoz való hűséget. A katolikus ökumenizmus meghatározó elkötelezettsége után Ökumenikus Direktórium jelent meg (1967, 1970), amely szabályozta a katolikusok feladatait a keresztény egységtörekvésben. A különböző egyházakkal megkezdett párbeszéd érdekében bizottságokat hoztak létre.

Ezen túlmenően kiemelkedő jelentőségű volt VI. Pál látogatása az Egyházak Világtanácsának genfi központjában 1969. június 10-én, ahol őt Willebrands bíborossal együtt számos protestáns lelkipásztor és Meliton ortodox metropolita fogadta. „A nevem Péter – de Pálnak hívnak” – mondhatta VI. Pál Kálvin városában, egyértelművé téve az apostoli folytonosságot, kijelentve: „Meggyőződésem, hogy az Úr a közösség szolgálatát bízta rám.”

A pápa szerint az idő még nem érkezett el arra, hogy a Katolikus Egyház az Egyházak Világtanácsának tagja legyen – a sok teológiai és pasztorális kérdés miatt, és engedményeket sem tett, de az ökumenikus tanács főtitkárával, Visser’t Hoofttal együtt „a hidakat lefektették”. Ezt a látogatást ismételte meg később, 1994-ben II. János Pál, és idén, 2018. június 21-én Ferenc pápa, igazolva, hogy a római katolikus elkötelezettség a keresztény egység mellett VI. Pál pápa nyomában visszafordíthatatlan.

Protestáns és ortodox részről is megelégedéssel fogadták VI. Pál ökumenikus törekvéseit. 1972-ben Tomosz agapisz címmel közös katolikus–ortodox kötet jelent meg a két egyház kapcsolatának fejlődéséről. Jelentős ökumenikus és szeretetgesztus volt, amikor egy konstantinápolyi ökumenikus küldöttség látogatása során, 1975. december 14-én Rómában VI. Pál pápa váratlanul odament Meliton metropolitához, leborult előtte, és megcsókolta a lábát, az egymással szembeni kiközösítések visszavonásának tizedik évfordulóján. Protestáns oldalról pedig nagyra értékelték „a hit évének” meghirdetését 1967–68-ra, valamint az 1968. június 30-án ünnepélyesen elmondott „Isten népének hitvallása” imáját, melyben a pápa mindenki számára érthető módon mutatta be a keresztény alapigazságokat.

VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinattal és az azt követő eseményekkel nagy lendületet adott a katolikus ökumenizmusnak, mely újra felfedezte Isten szavát, a Szentírást, és kész volt az Egyház megújítására, mely folyamatosan úton van a felé az egység felé, amelyre a Szentlélek hívja Krisztus valamennyi követőjét.

Forrás: Magyar Kurír

 

https://www.mediaklikk.hu/video/szentte-avatas-romaban/

 

 

 

 

Fölragyog a fény – Boldoggá avatták Brenner Jánost

 

Hívek tízezrei gyűltek össze a magyar Egyház örömteli ünnepére, Brenner János vértanú pap boldoggá avatására május elsején Szombathelyen, az Emlékmű-dombon. A szentmise főcelebránsa Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa, szónoka Erdő Péter bíboros, prímás volt.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A szombathelyi Emlékmű-dombon összegyűlt közel húszezer ember énekkel, imával várta a szentmisét. Az öthektárnyi füves tér fölé magasodik a szocializmus 1970-ben felavatott alkotása; Heckenast János műve ma a város legmegosztóbb pontja. Egykor a „felszabadulás” emlékeként állította az az államhatalom, amelynek uszító ereje a gyilkolásig juttatott el embereket; ma a szeretet fegyverével aratott győzelem ünnepének helyszínévé vált.

A lankán felállított széksorokban ültek a papok, szerzetesek, mellettük a ministránsok, fehér ruhába öltözött kétezer ünneplő, mögöttük a hívek sokasága töltötte meg a dombot. Megmozdult az egész magyar Egyház. Plébániai közösségek indultak útnak az egész országból és határon túlról, zarándokcsoportok gyalogosan és kerékpárral, hogy együtt ünnepeljék a hitéért vértanúságot szenvedett papot.

A hívek a reggeli óráktól kezdve készültek a szentmisére. A domonkos nővérek rózsafüzért vezettek, a szombathelyi Brenner János Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium diákjai a vértanú pap lelki naplójából és tanúk vallomásaiból olvastak fel.

Székely János szombathelyi megyéspüspök köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelten a Brenner család tagjait, köztük Brenner János öccsét, Brenner József nagyprépost atyát, valamint a közélet képviselőit. Németül, horvátul, szlovénül és lovári nyelven is elhangzottak üdvözlő szavai. „A helyen, ahol egykor egy istentagadó diktatúra ünnepei zajlottak, ma felragyog az evangélium fénye. Az emlékhelyet birtokba veszi Krisztus, üzenve, hogy ő a történelem ura, a bárány, akit megöltek, mégis él. Ő az, akiért Brenner János is életét áldozta, nagyobb minden földi hatalomnál.”

A szentmise kezdetén hosszan kígyózott a középen felállított színpad felé a püspökök menete: a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjaihoz számos vendég főpásztor csatlakozott a határon túlról. 

A szertartáson számos világi tisztviselő mellett a kormány képviseletében részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, és Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkár.

A latin nyelvű szentmise főcelebránsa Angelo Amato bíboros, a Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa, szónoka Erdő Péter bíboros, prímás volt.

Brenner János életútját Ruppert József SchP, a boldoggáavatási eljárás posztulátora ismertette. A jól ismert eseményeket az óriáskivetítőn képekkel illusztrálták. 

Székely János szombathelyi megyéspüspök Angelo Amato bíboroshoz fordulva kérte Isten szolgája Brenner János boldoggá avatását. A Szentek Ügyeinek Kongregációja prefektusa ezután felolvasta Ferenc pápa apostoli levelét.

Pem László Exsultatio – Boldog Brenner János című kórusművének elhangzása közben leplezték le az új boldog képét. Brenner József nagyprépost, a vértanú öccse vitte testvére ereklyéit az oltárra. „Brenner János mostantól közbenjárónk, példaképünk, vezetőnk” – fejezte ki köszönetét Székely János.

Az apostolok cselekedeteiből választott olvasmány István vértanú története volt, a rómaiakhoz írt levélből vett szentlecke Brenner János papi jelmondatával kezdődött, az evangélium a boldogmondásokat tartalmazta. „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa” – énekelték a hívek. 

Ezt követte Erdő Péter szentbeszéde, amelyet teljes terjedelemben közlünk.

„Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek!” – ezt írta Brenner János lelki naplójába 19 éves korában. Ekkor jelentkezett novíciusnak a ciszterci rendbe. Ha feltétel nélkül szeretünk, ha személyiségünk teljes erejével Istenhez fordulunk (vö. MTörv 6,5), ha Istenhez kiáltunk (Kiv 22,26; Zsolt 91,15), mindig meghallgatásra találunk: „Tudjátok meg, a hűségessel csodát tesz az Úr. Az Úr meghallgat, ha hozzá kiáltok” (Zsolt 4,4). A zsoltárnak ez az ígérete teljesedett be Brenner János életében.

1931-ben született itt, Szombathelyen, gondos, szerető, katolikus családban. Nyugat-Magyarország szenteket termő vidék. Már 303-ban, a Diocletianus-féle keresztényüldözés során itt halt vértanúhalált Szent Quirinus. Itt született 316-ban Szent Márton, az európai szent, aki később az egész Frank Birodalom egyházának védőszentje lett. De a kereszténység kitartott még a Római Birodalom bukása után is. 515 körül Pannóniában látta meg a napvilágot Bragai Szent Márton, aki a mai Portugália megtérítője volt. Az ő idejében fogadták el az országalapító germánok a katolikus hitet. Itt élt Boldog Batthyány-Strattmann László, a szegények orvosa. És ennek a földnek a szülötte Isten Szolgája Mindszenty József is.

Brenner János szülei nem csak hagyományból voltak katolikusok. Szívükben a fő helyet Isten foglalta el. Naponta vettek részt a szentmisén, naponta járultak szentáldozáshoz. János édesanyja a nagylelkű, ajándékozó szeretet példaképe volt. „Ha valakit megajándékoztam, másnap háromszor annyit kaptam” – vallotta. A hit, az imádság és a bizalom légköre vette körül a felnövekvő gyermekeket is. A nagymama sokat imádkozott azért, hogy fia pap legyen. Ez a könyörgés akkor nem talált meghallgatásra, de az unokái, László, János és József mindhárman megkapták a papi hivatás kegyelmét. János kiválasztottsága már kisiskolás korában megmutatkozott. A Püspöki Elemi Iskolában 1938-ban, az Eucharisztikus Kongresszus évében színi előadást szerveztek Szent Tarzíciusznak, az Oltáriszentség vértanújának életéről. Megkérdezték, ki vállalkozna Tarzíciusz szerepére. Brenner János két kézzel jelentkezett, hogy ő alakíthassa a vértanú szentet. Megérzés? Üzenet? A Gondviselés előjele? Isten titokzatos válasza a tiszta gyermeki szív szeretetére?

János 1942-től Pécsett, a ciszterci rend Nagy Lajos Gimnáziumában tanult. Még diák volt, amikor államosították az iskolákat, amikor megváltozott körülötte a világ. Őt azonban a hit és a szeretet egyenes úton vitte előre a papi hivatás felé: jelentkezett a ciszterci rendbe. Ezzel is követte bátyja példáját, aki két évvel korábban ugyanezt a hivatást választotta. Látta, hogy nem társadalmi elismerés, nem földi karrier lesz a papok sorsa a kialakuló új világban. Azonnal a legalapvetőbb kérdéseket tette fel magának. Nem azt kérdezte, hogy hol érezné magát a legjobban, hogy hol a legkellemesebb az élet. Tudta, hogy csak és kizárólag az Egyházban akar szolgálatot teljesíteni, Istennek akar szolgálni. Ez a személyes odaadottság ihlette azt a felejthetetlen mondatot, amit ebben az időben írt naplójába: „Szívem legnagyobb hálájával és szeretetével köszönöm Neked (Istenem) azt az igen-igen nagy kegyelmet, hogy szolgálatodra rendeltél.” 1950 augusztusában, lelkigyakorlat után költözött be a zirci rendházba. A nyugodt készület azonban csak néhány hétig tartott. 1950. szeptember 7-én ugyanis az Elnöki Tanács akkori szóval „megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét”. Magyarán mondva: betiltották a szerzetesrendeket. Ezután budapesti családoknál laktak a novíciusok, a teológiát pedig a Hittudományi Akadémián tanulták mint világi hallgatók. Közben ugyanis az egyetemet is elérte a kommunista átszervezés: a Hittudományi Kart kizárták az egyetemről és átadták a Püspöki Konferenciának. A kar székházát persze elfelejtették átadni, így az oktatás a Központi Szeminárium épületébe szorult vissza és „ideiglenesen” ott is maradt 1998 tavaszáig.

Hányatott maradt Brenner János sorsa kispap korában is. Az első tanévben még titokban végezte a noviciátust tanulmányai mellett. Azután már nem tehetett szerzetesi fogadalmat. Elöljárói egyházmegyei szemináriumba küldték, így lett a Szombathelyi Egyházmegye növendéke. Ezért tanulmányait az itteni szemináriumban folytatta. De 1952 nyarán már ezt a szemináriumot is feloszlatták, úgyhogy a következő tanévet már Győrben kellett kezdenie. Baljóslatú és viharos időkben készült a papságra, de közben mindig derűs maradt. Társai mindig a mosolyára, figyelmére, odaadására emlékeztek. Mintha derűjével, reménységével az egész közösséget fölfelé emelte volna, Isten felé. Így érkezett el a papszentelés 1955 nyarán. Szentelési jelmondatának Szent Pál szavait választotta: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28). Újmiséjét Szombathelyen, a Szent Norbert Lelkészség templomában mutatta be, ahol két testvére, László és József segédkezett, a szentbeszédet pedig az akkori teológiai tanár, Winkler József mondta. Az a Winkler József, akit később, 1959-ben a pápa püspökké nevezett ki, de a hatóságok megakadályozták, hogy hivatalosan is elfogadja beosztását. Szentelésére is csak öt évvel a kinevezése után került sor. Ebben az összefüggésben az újmisés Brenner János jelmondata ismét csak titokzatos jelentést hordoz.

János atya püspökétől csak egyetlen beosztást kapott. Rábakethelyre szólt a küldetése. Alázattal és szeretettel közeledett mindenkihez, a legegyszerűbb emberekhez is. Egy hívő így emlékezik rá: „Volt egy bizonyos kisugárzása, amit nem is lehet szóban elmondani. Szerették az emberek és igyekeztek oda menni, ahol ő volt… Valami volt benne, ami vonzotta az embereket. Ez volt a fő bűne: szerették a fiatalok, szerették az öregek. Nagyon sok embert szerzett meg a hitnek, az Egyháznak.” Két és fél évig szolgált a hívek körében. Mindenki érezte, hogy hatalmas szeretet van benne. Ebben az időben persze papnak lenni súlyos feladat volt. A politikai nyomás egyre fokozódott. Először a szerzetesrendek, az iskolák, aztán a szemináriumok ellen folyt a támadás, mostanra pedig már a plébániai papság került sorra. De János atya Istennel folytatta a személyes párbeszédet. Így imádkozott: „Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.” Talán már ekkor érezte, hogy vértanúság lesz a sorsa. Ekkor tört ki az 1956-os forradalom. Rövid ideig tartott. Sokan mentek át Ausztriába a megnyíló határon. De néhány hét után a megtorlás következett. Sok volt a per, sok a halálos ítélet. Sortüzek gyilkolták a tiltakozó tömegeket országszerte. 1957-ben napirendre került az egyházak megfélemlítése is. Az állami megbízott szemében szálka volt a népszerű fiatal káplán. Fel is szólította püspökét, hogy helyezze máshová. János atya azonban vállalta a veszélyt: „Nem félek, szívesen maradok” – mondta püspökének. Pedig emberileg volt mitől félnie és ezt tudta ő is. Nemcsak zaklatással, hanem életveszéllyel kellett szembenéznie. Késő ősszel már megpróbálták országúti balesetnek álcázva megölni őt. Ekkor még megmenekült. De megértette a hatóságok szándékát. És mégis kitartott. Vidáman végezte lelkipásztori munkáját.

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” Ez a jelmondat teljesedett be 1957. december 14-én. Mert nem akármilyen gyilkosság, nem valami látszólagos baleset vetett véget az életének. Hanem megadatott neki, hogy az Oltáriszentség vértanúja legyen. Méltán nevezzük őt a magyar Tarzíciusznak. Éjfél körül egy fiatalember zörgetett a plébánián, egy korábbi ministráns. Elmondta, hogy nagybátyja súlyos beteg, sürgősen papot kért. A káplán atya felöltözött, felment a templomba, magához vette a betegek olaját és az Oltáriszentséget. És elindult a közeli falu felé, ahová hívták. De már alig száz méterrel a templomtól megtámadták. Ekkor még elmenekült. Nem visszafordult a plébániára, hanem vitte az Oltáriszentséget a betegnek, pedig a gyilkosok csoportja épp az állítólagos beteg házánál várta. Harminckét késszúrással, brutálisan oltották ki az életét. Magát nem tudta megvédeni, de az Oltáriszentséget megóvta a meggyalázástól. Úgy találtak rá, hogy kihűlt balkeze még szorította az Oltáriszentséget tartalmazó táskát a szíve fölött. A későbbi vizsgálat megmutatta a rendkívüli brutalitást. Ráléptek a nyakára, megtaposták. Nemcsak az útból akarták eltenni, de meg akarták gyalázni benne a papot, a hitet és Azt, Akit egész életében képviselt.

Bár a gyilkos személyét az akkori nyomozás nem derítette fel, az egész hívő közösség megértette, hogy mi történt. A temetés után maga a megyéspüspök, Kovács Sándor körlevélben is le merte írni a szinte prófétai mondatot: „Élete példakép volt. Halála pedig ábeli áldozat, amelyet a Jóisten híveink üdvösségéért fogadjon el.” Hosszú évtizedek óta imádkoznak János atya sírjánál a hívek. Kápolnát emeltek vértanúsága helyén. Boldoggá avatásáért sokan imádkoztunk. Az ő példája egyetlen hatalmas tanúságtétel az Oltáriszentség és a krisztusi papság mellett. Keresztény hitünk és életünk középpontja maga Jézus Krisztus. Ha őt teljes szívünkből viszontszeretjük, végtelenbe tágul, és vele együtt öleli át az egész világot (vö. Kol 1,17) a mi életünk is. Az ő jelenlétét élhetjük át különlegesen is a szentmisében és az Oltáriszentség tiszteletében. Ő maga akarta az utolsó vacsorán, hogy táplálékunk és erőforrásunk legyen. Ő maga bízta meg az apostolokat, hogy ugyanezt cselekedjék az ő emlékezetére. Ez az a közös emlékezés, ami minket, keresztényeket fenntart és egyesít. Ennek szolgálattevői, Krisztus szeretetének személyükben is hivatott képviselői a felszentelt papok, ha nagylelkűen teljesítik hivatásukat.

Kérjük hát Brenner Jánosnak, a jó pásztornak, az Oltáriszentség vértanújának közbenjárását. Különösen a ministránsokhoz fordulok most: Készüljetek gondosan és szeretettel minden szertartásra, minden szentmisére. Alakítsatok Brenner János-köröket, ahol tanulással, gyakorlással is pontosan megismeritek a szentmise és az Oltáriszentség titokzatos méltóságát és ellenállhatatlan, felszabadító erejét. Készüljünk mindannyian a 2020-ban sorra kerülő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra! Kérjük vértanú papunk, Brenner János közbenjárását az előkészület idejének minden imájához és munkájához.

Hatvan évvel ezelőtt egy sötét téli éjszakán úgy tűnt, hogy meghalt egy eszmény. És most, évtizedek múltán Ferenc pápa döntése nyomán itt áll előttünk az új, nagy, fényes pártfogó, Boldog Brenner János. Sokszor azt hisszük, hogy keresztény hitünk és Egyházunk elfáradt. Vagy támadások és üldözések áldozta lett. De aztán egyszerre csak fölragyog a fény és átsugárzik rajtunk, beborít minket világosságával Isten ereje és bölcsessége (vö. 1Kor 1,24). Köszönjük a Szentatyának a boldoggá avatást és kérjük Istent a költő szavaival:

„Ahány csepp véred hull a hóra,
megannyi ifjú szív legyen
szent hivatásod folytatója –
a mártír-vér bőven terem…

Urunk, töröld le könnyeinket,
bár sírunk, boldogok vagyunk,
a mártír-vérnek fénye minket
szent hitre gyújt: Feltámadunk!

* * *

A zárókönyörgések után Angelo Amato bíboros gondolatait Ruppert József olvasta fel magyar fordításban. A bíboros megidézte a kort, melyben a keresztény hit elleni gyűlölet újabb és újabb áldozatokat követelt: támadták és megalázták az Egyházat mind pásztoraiban, mind híveiben, elítélték Mindszenty József hercegprímást, szerzetesek százait hurcolták el, megszüntették a budapesti hittudományi kart, békapapi mozgalmat indítottak a papság megosztásának szándékával, vérbe fojtották a nép szabadságvágya által kiváltott forradalmat, tízezreket – ezerötszáz papot, ötszáz szerzetest – ért megtorlás.

Hogyan történhetett meg mindez egy dicső múlttal rendelkező nemzetben, mint a magyar? Hogyan követhettek el brutális gyilkosságot egy ártatlan, jóságos fiatal pap ellen? – tette fel a kérdéseket Angelo Amato. – Egy fiatal pap ellen, aki – mint Brenner János a tanúvallomások szerint – a segítő szolgálatnak szentelte életét, aki evangéliumi életre nevelte a rábízottakat, aki maga körül bizalmat keltett és örömet ébresztett. Aki – ahogy fényképei mutatják – tiszta tekintettel, derűvel élt. Akit mindenki szeretett, és aki kitartott a küldetésben az érzékelhető veszély ellenére is.

„A gonoszság misztériuma mutatkozik meg itt; a gonoszságé, ami beszennyezi a történelmet, megrontja az emberi szívet, ami megfeszíti Jézust.  A konkoly elburjánzik a jó mag ültetvényén, de tűzben pusztul el” – mutatott rá a bíboros, hangsúlyozva, hogy a rossz misztériuma már ezen a földön vereséget szenved a jó misztériumától.

„A rosszak gőgjét legyőzi a jók alázata. De hullahegyek, megvetés és szégyen marad a nyomában” – fogalmazott a prefektus, nyomatékosítva, hogy mennyire nagy szükség van a szeretet civilizációjára, a hiteles emberség, az Isten belénk ültette képességek és érzelmek – a szabadság, az igazságosság, a béke, a testvériesség és a tisztelet – felmutatására. Ezt adja számunkra Brenner János öröksége, ebben erősít meg minket.

A rossz misztériumát látva azzal a kérdéssel is szembe kell néznünk, mi a hiteles keresztény magatartás. A keresztény embernek imádkoznia kell az üldözőkért, súlyos eltévelyedéseik bocsánatáért. A keresztény válasz a feltétlen szeretet. „Szeressétek ellenségeiteket, imádkozzatok üldözőitekért!” – biztatott Angelo Amato.

A boldoggáavatási szentmisét Rátkai Ferenc Lámpával kezében – Ének Brenner Jánoshoz című zeneműve, a pápai és a magyar himnusz zárta.

A szertartáson közreműködött a szombathelyi Vox Savariae Vegyeskar, a szombathelyi székesegyház kórusa és a Savaria Rézfúvós Zenekar. Orgonán kísért Lakner-Bognár András orgonaművész, vezényelt Pem László egyházzenész, karnagy.

 

Forrás: Magyar Kurír

 

https://www.mediaklikk.hu/video/brenner-janos-boldogga-avatasa-kozvetites-szombathelyrol/

 

 

 

 

 

Ferenc pápa ma szentté avatta a fatimai pásztorgyerekeket

Fatima 100

Ma, 2017. május 13-án épp száz éve, hogy először megjelent Szűz Mária Fatimában három pásztorgyereknek. Ferenc pápa kettejüket, Franciscot és Jacintat az évforduló napján szentté avatta. A Marto testvérek látták a Szűzanyát Fatimában – gyermekként börtönbe vetették őket, külön-külön meg is félemlítették őket, de mindhiába: még ezek hatására sem vonták vissza állításukat. Az évforduló alkalmából emlékezzünk meg a döbbenetes eseményekről!

Francisco és Jacinta Martó szentté avatásáról a bíborosi konzisztórium április 20-án adott hírt latinul íródott hirdetményében a Vatikánban. Francisco Marto Aljustrelben született 1908. június 11-én, s még tizenegy éves sem volt, mikor meghalt spanyolnáthában 1919. április 4-én Fatimában. Húga Jacinta 1910. március 11-én született, neki sem adatott hosszabb élet: 1920. február 20-án, szintén tízévesen hunyt el fertőző mellhártyagyulladásban.

A gyerekek a Közép- Portugáliai-hegyvidék elszigetelt felföldjén nőttek fel. Hagyományos vallási nevelést kaptak, de egy egyházellenes rendszerben éltek, amely még az ünnepnapokat is eltörölte, az egyházi intézményeket és rendeket feloszlatta. 1917. május 13-án kis nyájukat őrizték Fatima közelében. 10 éves unokatestvérük, Lúcia is velük volt. Nem jártak iskolába, Lúciának már egy éve a bárányokra kellett vigyáznia, miután alkoholista apja a nyolcfős család vagyonának egy jó részét elitta.

Jacinta és Francisco az idősebb Lúciához csapódott, s közösen terelték a kis nyájat. Délben, amikor szokás szerint a rózsafüzért imádkozták, hirtelen valami vakító fényességet láttak, amit villámnak véltek. Már menekülni akartak, mikor azon nyomban másodszor is villámlott, majd egy kis magyaltölgy fölött megpillantottak egy hölgyet, aki ragyogott, mint a nap, s kezében a rózsafüzért tartotta.

A hölgy gyakori imádkozásra buzdította a gyerekeket, majd hívta őket, hogy az elkövetkező öt hónapban mindig 13-án ugyanebben az órában jöjjenek el ugyanerre a helyre. És valóban: a hölgy megjelent nekik június, július, szeptember és október 13-án.

Augusztus 19-én a jelenés körülbelül 500 méterre a szülőfalujuktól történt Ajustrelnél, mert a gyerekek ekkor őrizetben voltak a körzeti felügyelő parancsára. A prefektus az akkori erősen antiklerikális sajtóban kitört vita hatására intézkedett így, s állíttatott ki elfogatóparancsot a gyermekekkel szemben. Börtönbe vetették, szétválasztották, sőt meg is félemlítették őket, de mindhiába: még ezek hatására sem vonták vissza állításukat.

Az utolsó jelenés alkalmával október 13-án, amikor 70 000 ember is jelen volt, azt mondta nekik a hölgy, hogy ő a Rózsafüzér Királynője, s hogy az emberek építsenek erre a helyre egy kápolnát. A jelenés után a jelenlevők mind láthatták a gyermekek által már júliusban és szeptemberben is ígért csodát: a nap egy ezüstkoronghoz vált hasonlóvá, szabad szemmel mindenféle nehézség nélkül rá lehetett nézni. Majd elkezdett forogni maga körül, mint egy tüzes kerék, s úgy tűnt, mint ami a földre akar zuhanni.

Három kinyilatkoztatást kaptak a gyerekek, amik közül az utolsó, mint Fatima titka még évtizedekig sok találgatásra adott okot. 1927-ben Visconde de Montelo álnéven foglalta össze a lisszaboni teológiaprofesszor Nunes Formigao egy írásában a fatimai Mária üzenetek jegyzőkönyvét. Otto Karrer svájci teológus az üzenetekről úgy vélte, hogy ez a gyermekek képzelete csupán az anyjuktól hallott történetek alapján, a La Salette-i (Franciao.) Mária-jelenésekről, ahol a Szűzanya 1846-ban szintén pásztorgyermekeknek jelent meg.

Francisco és Jacinta korai halála után Lúcia 1921-ben a Dorottya-nővérek Porto-i kollégiumába vonult, majd később a spanyol Tuy városában lakó nővérekhez költözött. Ezután még háromszor jelent meg neki a Szűzanya: 1925. december 10-én és 1926. február 15-én a pontevedrai konvent alkalmával Spanyolországban, valamint 1929. június 13-ról 14-re virradó éjszaka a tuyi konventben. A Szűzanya kérte a rózsafüzér gyakori imádkozására, gyónásra és szentáldozásra azon bűnök engeszteléséül, amelyekkel a szeplőtelen szívet sértették meg az emberek, majd kérte őt, hogy ajánlják fel Oroszországot a Szűzanya szeplőtelen szívének.

1948-ban Maria Lúcia Coimbraba ment, ahol kármelita szerzetesnővér lett Avilai Szent Teréz rendjében. Amikor VI. Pál 1967-ben a fatimai jelenések 50. évfordulója alkalmával Fatimába látogatott, Maria Lúcia vele ünnepelhetett, mint később II. János Pál pápa látogatásakor is 1982-ben.

XII. Pius 1942 valóra váltotta a fatimai Szűzanya kérését azzal, hogy az egész világot Szűz Mária Szeplőtelen Szívének szentelte. Két évvel később elrendelte, hogy az egész Katolikus Egyház augusztus 22-én a Szűzanya Szeplőtelen Szívét ünnepelje. Az 1950-es szentévben kihirdette Mária mennybevételének dogmáját.

Lúcia 2005-ben hunyt el 97 évesen a zárdában. Szentté avatási eljárása halála után – 2008-ban – a szokásosnál hamarabb (általában legalább öt évet várnak az illető halála után) kezdődött el. Az általa hátrahagyott titkok három részből állnak.

Az első titok az első világháború utáni újabb háborúkat jelzett előre.

A második abból áll, hogy Oroszország a kummunista-ateista forradalom után újra a kereszténységhez tér vissza.

A harmadik jóslatot Lúcia csak 1944-ben írta le. De kikötötte, hogy ezt legkorábban csak 1960-ban lehet nyilvánosságra hozni.

A dokumentumot 1957-ben lepecsételték Vatikánban. A pápák XII. Piusztól kezdve II. János Pál Pápáig mind elolvasták, de a tartalmát nem hozták nyilvánosságra. A nagy titoktartás miatt sokáig élt a gyanú, hogy szöveg valami borzalmas jövőképet vetít előre.

II. János Pál pápa a XXI. század beköszöntével elérkezettnek látta az időt a harmadik titok kihirdetésére is. Ezt a pásztorgyermekek – Jacinta és Francisco – boldoggá avatásán tette meg 2000. május 13-án Fatimában.

Ebben a jóslatban szimbolikus-látomásos úton volt megjósolva az Egyház XX. századi üldözése. A szöveg egy látomást is tartalmaz egy „fehérbe öltözött püspökről”, aki egy lövéstől esik össze. Lúcia nővér és II. János Pál pápa ezt az 1981. május 13-ai pápa elleni merénylet jóslatának nyilvánították.

A pásztorgyerekek boldoggá és szentté avatási eljárásában önmagukban a Mária-jelenések nem játszottak döntő szerepet. Sokkal inkább értékelte az egyház a példaértékű magatartásukat, ahogyan például a kilenc év körüli Francisco a halálos fenyegetések ellenére sem árulta el a kinyilatkoztatások titkát, amint arra a Madonna megkérte őket.

A mai szentté avatáshoz szükséges csoda egy hatéves brazil gyermekkel történt meg, aki 2013-ban kiesett a harmadik emeletről a járdára. Az esés következtében súlyos agykárosodást és zúzódásokat szerzett, de később teljesen felépült.

Forrás: http://www.kath.net/news/59386

Vatikánváros – Lisszabon (kath.net/KAP)

Fordította: Palásthy István László

Kép: http://www.206tours.com/tour36

 

Forrás: 777blog.hu

 

 

 

Szeptember 4-én avatják szentté Teréz anyát

 

Ferenc pápa március 15-én délelőtt, a napközi imaóra során rendes nyilvános konzisztóriumot tartott boldogok szentté avatása ügyében. A konzisztóriumon döntött többek között Boldog Kalkuttai Teréz anya szentté avatásának időpontjáról is.

Teréz anya szentté avatási szertartását Rómában tartják majd a Szent Péter téren, a szentmisét Ferenc pápa mutatja be az irgalmasság szentéve önkénteseinek jubileuma keretében. A szentté avatás dátuma a Szeretet Misszionáriusai szerzetesrend alapítója halálának évfordulójához kötődik. Teréz anya 1997. szeptember 5-én hunyt el az indiai Kalkuttában.

Ferenc pápa decemberben hagyta jóvá a Szentek Ügyeinek Kongregációja döntését Boldog Kalkuttai Teréz anya szentté avatásáról, miután a szentté avatási ügyekben döntő vatikáni kongregáció elismerte a Teréz anya közbenjárására történt csodát: egy brazíliai mérnök gyógyulását.

Teréz anya szentté avatása az irgalmasság szentéve egyik legnagyobb vatikáni eseményének ígérkezik. 

*  *  *  *  *

 

 

 

 

 

 

Életének 89. évében, augusztus 17-én reggel Paskai László bíboros, nyugalmazott esztergom-budapesti érsek visszaadta lelkét Teremtőjének.

 

Szegeden született 1927. május 8-án. Apja Paskai Ádám, anyja Ördög Mária. Egy fiútestvére van. 1945-ben a szegedi piarista gimnáziumban érettségizett, és ezután augusztus 29-én Szécsényben belépett a ferences rend Kapisztrán Szent Jánosról nevezett rendtartományába. A szerzetesrendben a Pacifik nevet kapta. A ferences rendben 1949. október 4-én tett örökfogadalmat. Teológiai tanulmányait Gyöngyösön kezdte.

A rend szétszóratása után a nagyváradi egyházmegyéhez került, és tanulmányait Budapesten a Hittudományi Akadémia hallgatójaként fejezte be, ahol 1952-ben teológiai doktori címet szerzett.

Budapesten szentelték pappá 1951. március 3-án. Ezután Szegeden püspöki szertartó volt. 1955-ben Szegeden a szeminárium prefektusa és a teológiai főiskola tanára, 1962-ben a szeminárium spirituálisa; 1965–1969 között Budapesten a Központi Papnevelő Intézet spirituálisa, 1973-tól rektora volt. Közben 1965–67 között a Hittudományi Akadémián a filozófia megbízott tanára, 1967–1978 között nyilvános rendes tanára volt. 

VI. Pál pápa 1978. március 2-án címzetes bavagalianai püspökké és veszprémi apostoli kormányzóvá nevezte ki. Püspökké szentelése 1978. április 5-én Veszprémben történt. Szentelője Lékai László bíboros, esztergomi érsek, társszentelői Kádár László érsek és Kisberk Imre püspök voltak. Püspöki jelmondata: In virtute spiritus / A lélek erejében (Lk 4,14). 1979. március 31-én veszprémi megyéspüspökké nevezték ki. II. János Pál pápa 1982. április 5-én utódlási joggal kalocsai koadjutor érsekké nevezte ki.

1986. június 30-án, Lékai László bíboros halála után a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökévé választották meg, e tisztséget 1990. szeptember 17-ig töltötte be. Az esztergomi érseki székre való kinevezése 1987. március 3-án történt, így Magyarország prímása lett. 1988. június 28-án a pápa bíborossá kreálta, és címtemplomául kijelölte a Corso d’Italián levő Avilai Szent Teréz-templomot. Rómában 1988-tól tagja volt a Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának, a Justitia et Pax Pápai Tanácsnak és a Kánonjogi Kódex hiteles értelmezésével foglalkozó pápai bizottságnak.

1988. augusztus 20-án II. János Pál pápát a püspöki ponferencia nevében lelkipásztori látogatásra hívta meg, amely 1991. augusztus 16–20. között történt meg. 1989-től volt tagja a Keleti Egyházak Kongregációjának. 1989 májusában Kárpátalján tett látogatást, elindította a helyi római katolikus egyház újjászervezését, majd 2002. március 27-én a Szentszék megyéspüspökséggé szervezte ezt a területet, melynek első püspöke Majnek Antal. Mindszenty József földi maradványait Mariazellből hazahozatta, és 1991. május 4-én újratemette az esztergomi bazilika altemplomában, majd 1994-ben elindította boldoggá avatását.

Az új időknek megfelelően II. János Pál pápa magyarországi látogatása évében, 1991-ben ökumenikus szellemben nemzetközi konferenciák vették kezdetüket, amelyek azóta is tartanak. Ezeket a levéltár szervezte Esztergom várossal, majd Komárom-Esztergom megyével karöltve, és ennek eredményeként publikációk láttak napvilágot. Mindezeket Paskai László bíboros pártfogolta védnökként és előadóként is. Nem véletlen, hogy az 1991-es konferencia és a hozzá kapcsolódó kiállítás kötetei ajándékként kerültek a Szentatyához. Emellett megindulhatott a Strigonium Antiquum periodika is. Létrehozta az esztergom-budapesti zsinat szellemében az Egyháztörténeti Bizottságot, amely évente rendez konferenciát Budapesten a főegyházmegye történetével foglalkozó kutatók részvételével. Ennek eredményeként rendezhette meg a millennium alkalmából készülő vatikáni kiállításhoz kapcsolódva a konferenciát, amelynek előadásaiból összeállt a Miscellanea Ecclesiae Strigoniensis periodika első kötete. Amikor az Állami Egyházügyi Hivatal 1989-ben megszűnt, és kihirdették az úgynevezett harmadik magyar köztársaságot, akkor nagyobb mozgásteret biztosítottak az egyháznak.

A Szentszékkel folytatott megbeszélések értelmében 1990-ben megújult a vatikáni diplomáciai kapcsolat, és Angelo Acerbi nuncius hazánkba érkezett. II. János Pál pápa lelkipásztori céllal 1991-ben hazánkba látogatott. A Szentatya 1993-ban a Hungarorum gens kezdetű rendeletében a magyar egyházmegyéket átszervezte, így az eddigi esztergomiból Esztergom-Budapesti Főegyházmegye lett. Még ebben az évben az érsekség átköltözött Budapestre.

Paskai László 1994. július 3–9. között, Magyarországon a II. Vatikáni Zsinat után elsőként megszervezte az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyei Zsinatot. Több templomot szentelt föl: 1987-ben a győri Szentlélek-templomot és a budapest-pünkösdfürdői Boldog Özséb-templomot, 1994-ben Budapest-Kőbányán a Szent György-templomot és Budapest-Kelenföldön a Szent Gellért-templomot, 1995-ben Újpest-Káposztásmegyeren a Szentháromság-templomot, 1996-ban Budapest-Lágymányoson a Magyar Szentek templomát, valamint a Budapest-Zoborhegy téri Regnum Marianum-templomot, 2000-ben Budapest-Pestszentlőrincen a Szent Margit-templomot, valamint Budapest-Rákoskeresztúr-Madárdombon a Szent Pál-templomot, 2001-ben Budapest-Soroksár-Újtelepen a Fatimai Szűzanya-templomot.

Több egyházmegyei és országos egyházi ünnepség szorgalmazója volt. Nagyszabású ünnepségsorozatot rendeztek a határokon átívelően Szent Adalbert tiszteletére, a millenniumot a Szent Korona Esztergomba vitelével ünnepelték meg. A Vatikán és egyes országok szorosabb kapcsolatát kifejező vatikáni kiállítások sorában a magyar egyház az elsők közt vehetett részt 2001-ben. 2002. december 7-én II. János Pál pápa elfogadta a 75. évét betöltött bíboros lemondását, Paskai László ekkor a főegyházmegye apostoli adminisztrátora lett, e szolgálatot 2003. január 11-ig látta el. 2003. március 23-án Batthyány-Strattmann László boldoggá avatási szentmiséjén II. János Pál pápa mellett koncelebrált.

Nyugdíjba vonulása óta Esztergomban, a Simor János Nyugdíjas Papi Otthonban lakott, és ahol tudott, segített a lelkipásztorkodó papságnak és utódának, Erdő Péter bíborosnak. 2008. október 23-án Esztergom díszpolgárává választották.
 

Forrás: www.magyarkurir.hu

 

 

 

 

VI. Pál pápa életszentsége

Május 9-én, pénteken délután Ferenc pápa magánkihallgatáson fogadta Angelo Amato bíborost, és engedélyezte több dekrétum kihirdetését. Ezek közé tartozik az a dekrétum, mely alapján október 19-én VI. Pál pápát boldoggá avatják. Kránitz Mihály teológus írásában a boldoggá avatás okát, az egykori egyházfő életszentségét vizsgálja.

 

A Szentté avatási Ügyek Kongregációja az 1993. április 26-án megkezdett boldoggá avatási eljárást követően 2012. december 10-én elismerte, hogy VI. Pál pápa hősies fokon gyakorolta az erényeket. XVI. Benedek pápa ezután jóváhagyta azt a dekrétumot, amely által VI. Pál megkapta a tiszteletreméltó címet, és megvizsgálták a boldoggá avatásához szükséges csodát, amely a közbenjárására történt. Egy kaliforniai magzat megmagyarázhatatlan gyógyulásáról van szó. Anyja annak ellenére döntött a magzat kihordása mellett, hogy az orvosok abortuszt javasoltak, menthetetlennek ítélve a születendő gyermeket. A ma 17 éves ifjú anyja akkor VI. Pál pápa közbenjárását kérte imájában.

Egy papi hivatás kezdete

Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál 1897. szeptember 26-án született az észak-olaszországi Concesióban jómódú polgári családban. Gyenge egészsége miatt valamennyi tanulmányát magántanulóként végezte el. Alkalmatlannak minősítették a katonai sorozásnál is. Édesapja Giorgio Montini ügyvéd és politikus volt, édesanyja Giuditta Alghisi Bresciában a Katolikus Nőegyletet vezette. Két testvére: Lodovico és Francesco. A mély katolikus hitet a családjától kapta. A papi hivatás korán megszületett az ifjúban, de törékeny alkata miatt otthon végezte el a teológiai tanulmányait. 23 éves korában szentelték pappá, majd Rómában tanult tovább, ahol a helyettes államtitkár Pizzardo segítette és a vatikáni államtitkárságra került, ahol több mint harminc éven át szolgált XI. Pius és XII. Pius pápák alatt.

Érzékenység a társadalmi élet kérdései iránt

A tehetséges fiatal pap életét mély barátságok jellemezték. Minden érdekelte, ami az embereket a világban érintette. A fiatal egyetemistákkal, a születő keresztény demokrácia vezetőivel az 1920-as évek végétől megtalálta a hangot és a később tragikus körülmények között elhunyt olasz miniszterelnökkel, Aldo Moróval már ekkor szoros kapcsolatban állt. Vatikáni munkahelyén szinte az egész világ problémáival megismerkedett. Ellenállt a Mussolini vezette fasiszta diktatúrának. A II. világháború idején kivette a részét a segélyakciók szervezéséből. A háború utáni politikai helyzetben a radikalizmus helyett a szociális kérdések iránti fogékonyságot képviselte. 1954-től lett Milánó érseke, ahol eddigi tapasztalatait felhasználva a munkások felé fordult. Itt érte a II. Vatikáni Zsinat meghirdetése, melynek első ülésen maga is részt vett 1962-ben.

Montini pápa veszi át a zsinat irányítását

XXIII. János a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) első ülése után súlyos beteg lett, de hamarosan felépült, ám a következő hónapok nem hoztak javulást egészségében. Húsvét és pünkösd között rohamosan csökkent az életereje. Nyolcvankét évesen, 1963. június 3-án este halt meg. A „jó János pápáról” elmondható, hogy természetéből fakadó nyitottsága és szívélyessége megnyerte a püspököket és a püspöki karokat. Az a képessége, hogy minden ember szívét megérintse, a 20. század legnépszerűbb és legszeretettebb pápájává tette. Egy kérdést azonban újra és újra feltesznek a teológusok és az egyháztörténészek: „Vajon hosszú távon megvolt-e benne a szilárdság ahhoz, hogy kitűzött céljait környezetének befolyásával szemben is érvényesítse?”

XXIII. János pápával egy időben érlelődött az egyház következő legfőbb pásztorának a személyisége. Giovanni Battista Montini milánói érseket 1963. június 21-én választották meg pápának. János pápa után most egy Pál pápa következett. Ahogy János apostol lelkesedése meghatározta a kibontakozó egyház kezdetét, a tanítás elmélyítése és továbbadása azonban Pál apostolra várt, ugyanígy követte XXIII. Jánost VI. Pál.

Pápasága kezdetétől VI. Pál teljesen tudatában volt szerepének, mely a mindenkori Péter-utód számára kijelöli a hitben és a testvéri szeretetben való egység útját. Sohasem engedte, hogy a rábízott kétezer éves katolikus hagyomány bármilyen módon sérülést szenvedjen. Továbbvitte az egyház megújulását kezdeményező XXIII. János pápától származó aggiornamento-gondolatot. Ugyanakkor VI. Pál bátor magatartását és a hagyományhoz kötődő kitartó hűségét a zsinat utáni időkben sokan félreértették. Az igehirdetés újszerű megnyilatkozását tévesen „radikális változásként” állították be, s ezzel megkérdőjelezték őszinteségét. Ő maga a „progresszív” fejlődés melletti álláspontját mindig az egyházi struktúrák megfiatalításaként értelmezte, mely majd képes lesz a kortárs emberrel és más vallási felekezetekkel párbeszédet folytatni.

VI. Pál és az ökumenikus mozgalom

VI. Pál pápa 1963. szeptember 29-ével folytatta az elődje, XXIII. János pápa által megkezdett II. Vatikáni Zsinatot, melyet „nagy utazásaival” is hangsúlyossá tett. A mind az öt földrészt (Európa mellett India, Amerika, Afrika és Ausztrália) bejárt pápa üzenetei beilleszkedtek a zsinati gondolatok közé. Első apostoli útja 1964 januárjában a Szentföldre vezetett, ahol találkozott Athénagorasz ortodox pátriárkával (1886-1972). A két egyházfő találkozására 1964. január 5-én került sor Jeruzsálemben.

Bár a keresztény egységtörekvést a 20. században „pánkeresztény” mozgalomnak tartotta a katolikus egyházi vezetés, az ökumenizmus megítélésében a II. Vatikáni Zsinat változást eredményezett. VI. Pál pápa beszédeivel, hivatalos megnyilatkozásaival és történelmi tetteivel új utat nyitott a katolikus keresztény egységtörekvés előtt és a többi egyház irányába megtett közeledésnek.

Az igazi áttörés katolikus részről akkor következett be, amikor 1964-ben az Unitatis redintegratio zsinati határozat a zsinat egyik céljaként a többi egyház felé való nyitást nevezte meg. Kimondta, hogy az ökumenizmus „a Szentlélektől van”. Ezzel elhárult az akadály a katolikusok részvétele elől az ökumenikus mozgalom rendezvényein.

VI. Pál, a párbeszéd pápája

VI. Pál mint utazó pápa elsősorban a párbeszéd pápájaként kívánt megjelenni. A dialógus nála magában foglalta a befogadást, az odafigyelést, vagyis mindazt a magatartást, amelyet egy értelmiséginek követnie kell. 1964. augusztus 6-án jelent meg Ecclesiam suam kezdetű első körlevele, mely körvonalazta a pápának az egyházról szóló meglátásait. Írásának fő gondolata: a párbeszéd az egyház számára a legalkalmasabb eszköz ahhoz, hogy a világ jelen helyzetét és az egyház apostoli küldetését helyesen lássa. Ebből a nézőpontból kiindulva a pápa az egyház három útját jelölte ki mint három kört, amelyek egymással is találkoznak. Ezek a következők: a „különvált testvérek”, vagyis a nem katolikus keresztények, más vallások hívő tagjai és végül a nem hívők. Az egyháznak vállalnia kell a párbeszédet azzal a világgal, amelyben él, mégpedig a legtávolabbi körtől kezdve mindazzal, ami igazán emberi, egészen a katolikus egyház belső dialógusáig. Ez a körlevél is mutatja, hogy a XXIII. János halálát követő bizonytalanságot áthidalta VI. Pál pápa bátorsága és bölcsessége.

A II. Vatikáni Zsinat végén, 1965. december 7-én Athénagorasz és VI. Pál egy időben és kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. A kiközösítés visszavonásának tizedik évfordulóján, 1975. december 14-én VI. Pál pápa fogadta a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka hivatalos küldöttségét Meliton metropolitával az élén, s a Sixtus-kápolnában tartott szertartás végén lejött az oltártól, leborult Meliton metropolita előtt, és megcsókolta a lábát. Mindezt a jelenlévők, és különösen Meliton metropolita megdöbbenése kísérte, akit mélyen megérintett a római főpap rendkívüli alázatának gesztusa.

Az egyház a mai világban

VI. Pál pápa párbeszédet kezdeményezett a modern világgal, a kor társadalmával, más keresztény felekezetekkel és a nagy vallásokkal. Érdemben ez visszhangzik Ecclesiam suam (1964) kezdetű első körlevelében: „Az apostolság semmiképpen sem egyezhet bele hitének és cselekedeteinek bármilyen kétértelmű kompromisszumába, minthogy gyakorlatilag és elméletileg azok határozzák meg és irányítják keresztény hitvallásunkat. Az úgynevezett irenizmus és szinkretizmus alapjában véve nem más, mint az általunk hirdetni kívánt Isten igéje hatóerejével és tartalmával ellentétes szkepticizmus. Egyedül az fogja eredményesen betölteni apostoli hivatását, aki teljes hűséggel megtartja Krisztus tanítását. Ugyancsak egyedül az tudja magát megóvni az elharapózó tévelygések mételyétől, akinek teljesen a magatartásába ment át a keresztény tanítás, amit vall.” A pápa mindezt nyíltan hirdette úgy a zsinat alatt, mint a zsinatot követő időkben.

A zsinat utáni helyzet

A zsinat utáni években (1965–1968) VI. Pál világosan felismerte az egyházon belüli, a helyes úttól való súlyos eltéréseket, amelyek a zsinat alatt kidolgozott fogalmak téves értelmezéséből származtak. A zsinat utáni helyzet nagyon elszomorította VI. Pál pápát és teljesen tudatában volt, hogy a viták veszélyeztetik az egyházat és annak lényegi tanítását.

Amikor az 1968-as év után még súlyosabb kérdések merültek fel, bámulatos kitartással őrizte meg és tanította a hit elveit, és cáfolta, valamint igazította ki a téves álláspontokat. Eltökélt szándéka volt, hogy a római egyházat Krisztusban és a hagyományban bármily körülmények között is megtartsa, és a hit fényét ragyogtassa fel ott, ahol a tévedés vaksága miatt az elveszett. Ez a szándék vezette a Humanae vitae (1968) körlevél megjelentetésével is, mely elsősorban az élet védelmét szolgálta. Ennek érdekében hirdette meg 1967–1968-ra a hit évét 1967. június 29-én a Szent Péter-bazilikában tartott ünnepélyes szertartás keretében, Szent Péter és Pál apostolok vértanúságának 1900. évfordulóján. Az általa írt Isten népének hitvallásában a pápa szándéka az volt, hogy mindenki számára érthető módon mutassa be a katolikus hit igazságait.

Az egészen átadott élet

A sokszor töprengő, de mindig világos elveket valló pápa fáradhatatlanul szolgálta az egyházat és vezette az embereket Krisztushoz. Névválasztása alapvető szándékát jelezte: Pál apostol példájára örömhírt vinni a nemzeteknek. Ezért is hirdette meg az „új evangelizációt” Evangelii nuntiandi (1975) kezdetű apostoli buzdításával és szólította fel az egyház tagjait a hiteles keresztény tanúságtételre. VI. Pál pápa nemcsak a tiarát, a pápai koronát tette le pápasága kezdetén, de egész pontifikátusa alatt törekedett az egyszerűségre. Végrendeletében úgy intézkedett, hogy holttestét ne balzsamozzák be, és fakoporsóban, földbe ásott sírban temessék el a Szent Péter-bazilika altemplomában.

1978. augusztus 6-án, halt meg, augusztus 12-én temették el elődje, az immár Szent XXIII. János pápa mellé. 2014. október 19-én – harminchat évvel halála után – joggal várhatja Isten népe, hogy az életszentség hírében elhunyt főpásztorát először a boldogok, majd később a szentek között tisztelhesse.

 

Fotó: Europress/EPU FILES/AFP

Kránitz Mihály/Magyar Kurír

 

 

 

 

 

Ferenc pápa homíliája a szentté avatási szertartáson

Ennek a vasárnapnak a középpontjában, amely lezárja Húsvét nyolcadát, s amelyet II. János Pál az Isteni Irgalmasságnak kívánt szentelni, a feltámadt Jézus dicsőséges sebhelyei állnak.

Ő már megmutatta azokat az első alkalommal, amikor megjelent az apostoloknak, annak a szombat utáni napnak az estéjén, a Feltámadás napján. De aznap este nem volt ott Tamás; és amikor a többiek mondták neki, hogy látták az Urat, ő azt válaszolta: hacsak nem látja és nem érinti azokat a sebeket, akkor nem hisz. Nyolc nappal később Jézus ismét megjelent az utolsó vacsora termében a tanítványok között, és ott volt Tamás is; Jézus hozzá fordult és meghívta, hogy érintse meg sebeit. És akkor az az őszinte ember, az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy személyesen ellenőrizze a dolgokat, letérdelt Jézus előtt és ezt mondta: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28).

Jézus sebei botrányt jelentenek a hit számára, de egyben a hit igazolásai is. Ezért a feltámadt Krisztus testéről nem tűnnek el a sebhelyek, ott maradnak, mert azok a sebhelyek Isten irántunk való szeretetének el nem múló jelei, és nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy higgyünk Istenben. Nem azért, hogy higgyük: Isten van, hanem hogy higgyük: Isten szeretet, irgalmasság, hűség. Szent Péter, Izajás szavait idézve ezt írja a keresztényeknek: „Sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1 Pét 2,24; vö. Iz 53,5).

XXIII. Jánosban és II. János Pálban megvolt a bátorság ahhoz, hogy Krisztus sebeire nézzenek, megérintsék átszegett kezeit és átszúrt oldalát. Nem szégyenkeztek Krisztus teste miatt, nem botránkoztak meg Őbenne, a keresztjében; nem éreztek szégyent a testvér teste miatt (vö. Iz 58,7), mivel minden szenvedő emberben Jézust látták. Mindketten bátor emberek voltak, telve a Szentlélek parrésziá-jával, nyílt, világos beszédével, s tanúságot tettek az Egyház és a világ előtt Isten jóságáról, irgalmasságáról.

XX. századi papok, püspökök és pápák voltak. Ismerték e kor tragédiáit, de ezek nem gyűrték maguk alá őket. Erősebb volt bennük Isten, erősebb volt a Jézus Krisztusba, az ember Megváltójába és a történelem Urába vetett hitük; erősebb volt bennük Isten irgalmassága, amely ebben az öt sebhelyben megmutatkozik; erősebb volt Mária anyai közelsége.

Ebben a két, Krisztus sebhelyeit szemlélő emberben és az Ő irgalmasságának e két tanújában „élő remény” lakozott, együtt a „kimondhatatlan dicsőséges örömmel” (1Pt 1,3.8). Olyan remény és öröm volt ez, amelyet a feltámadott Krisztus ad a tanítványainak, és amelytől senki sem foszthatja meg őket. A húsvéti remény és öröm áthaladt a lecsupaszítás, a kiüresedés, a bűnösökhöz való, végsőkig elmenő közelség olvasztótégelyén, egészen ennek a kehelynek a csömöréig. Ez az a remény és öröm, amelyet a két szent pápa ajándékba kapott a feltámadott Úrtól, s a maguk részéről bőséggel ajándékoztak Isten népének, örök elismerést nyerve ezáltal.

Ezt a reményt és örömet lélegezték be a hívők első közösségében, Jeruzsálemben, amelyről az Apostolok cselekedeteinek könyve szól (vö. 2,42–47). Olyan közösség volt ez, amelyben megélték az Evangélium lényegét, vagyis a szeretetet, az irgalmasságot, egyszerűségben és testvériességben.

Ez az Egyháznak az a képe, amelyet a II. Vatikáni Zsinat maga előtt tartott. XXIII. János és II. János Pál együttműködtek a Szentlélekkel, hogy helyreállítsák és naprakésszé tegyék az Egyházat eredeti alkatának megfelelően, azon alkat szerint, amelyet a szentek kölcsönöztek az Egyháznak az évszázadok során. Ne feledjük el, hogy pontosan a szentek azok, akik előreviszik és növelik az Egyházat. A Zsinat összehívásában XXIII. János kifinomult, Szentlélektől való tanulékonyságról tanúskodott, engedte vezetni magát, és pásztor volt az Egyház számára, egy vezetett vezető, a Szentlélek által vezetett vezető. Ez volt az ő nagy szolgálata az Egyház számára; ő volt a Szentlélektől való tanulékonyság pápája.

Az Isten népéért végzett ezen szolgálatban II. János Pál volt a család pápája.  Ő maga mondta egy alkalommal: azt szeretné, hogy a család pápájaként emlékezzenek rá. Szívesen hangsúlyozom ezt, miközben szinódusi utat járunk be a családokról és a családokkal. Ezt az utat ő bizonnyal nyomon kíséri és támogatja a mennyből.

Isten népének ez a két új szent pásztora járjon közben az Egyházért, hogy a szinódusi úton levés e két éve alatt mutasson a Szentlélektől való tanulékonyságot a család lelkipásztori szolgálatában. Mindketten tanítsanak minket arra, hogy ne botránkozzunk meg Krisztus sebhelyein, hatoljunk be az isteni irgalmasság misztériumába, amely mindig remél, mindig megbocsát, mert mindig szeret.

Török Csaba fordítása

Fotó: Europress/AFP

Magyar Kurír

 

 

 

 

Boldoggá avatták Sándor István szalézi vértanút

 

Sándor István boldoggá avatása a szalézi család és az egész magyar Egyház ünnepe – e szavakkal köszöntötte a szertartás kezdetén Erdő Péter bíboros a megjelenteket, köztük Angelo Amato bíborost, a Szentatya különleges képviselőjét; Áder János köztársasági elnököt, Kövér László házelnököt; Alberto Bottari de Castello érsek, apostoli nunciust, a világi hatóságok képviselőit, szerzeteseket és szerzetesnővéreket és minden zarándokot. A boldoggá avatáson Európa minden országa képviseltette magát.

A bűnbánati szertartás és a Kyrie után megkezdődött a boldoggá avatási szertartás. Don Pierluigi Cameroni, a Szalézi Társaság egyetemes posztulátora kérte Angelo Amato érseket, avassa boldoggá Sándor István szalézi testvért, és ismertette olasz nyelven a vértanú életét. Majd Ferenc pápa képviseletében Angelo Amato felolvasta a boldoggá avatásról szóló apostoli levelet.

Christus vincit hangjaira leleplezték a bazilika homlokzatára függesztett Sándor István arcképet.

Szentbeszédében Erdő Péter bíboros, az evangélium magvető példázatához kapcsolódva, arról beszélt: „Krisztus tiszta kenyere” akkor lehetünk, ha követjük életünkben és halálunkban Isten akaratát. „Sándor Istvánban azt az embert kell meglátnunk, aki élete gabonáját bizalommal vetette el. Ünnepeljük benne a hőst, aki szerzetesi hivatásához élete árán is hű maradt” – fogalmazta meg Erdő Péter.

Tiszteljük benne azt a kiváló munkást, aki a munka szeretetére tudott tanítani. Gépies és elidegenedett világunkban különösen aktuális Sándor István életének az az üzenete, hogy egyéni és közösségi boldogulásunk útja a jól végzett munka – hangsúlyozta a bíboros. Megrendülten állunk a koncepciós per áldozata előtt, akit hamis vádak alapján megkínoztak, halálra ítéltek és kivégeztek. Sándor István vértanúságának példája felidézi a koncepciós perek egész szomorú korszakát – fogalmazott Erdő Péter, majd hozzáfűzte: ebben a visszaemlékezésben őszintén és tisztelettel tekintünk a múltba, ez a keresztény számára a megbocsátás, kiengesztelődés, lelki megújulás alkalma.

Az egyetemes könyörgéseket követően a felajánlási ének alatt előkészítették az oltárt és az áldozati adományokat. Mivel Sándor István földi maradványainak holléte jelenleg ismeretlen, ereklye helyett a szüleinek írt levelei és házassági évfordulójukra készített grafikai munkáját emelték oltárra.

A szentmise végén Angelo Amato bíboros, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa arról beszélt: a vallásüldözés szakadékot teremt az emberek között; a vértanúk áldozatukkal, a testvériséggel, a megbocsátással és az elfogadással hidakat építenek. Arra kereste a választ, mit üzen Boldog Sándor István vértanú a ma emberének. Rámutatott, hogy a fiatalokkal és fiatalokért élt Sándor István mind a munkában, mind a közösségben a megszentelt élet hűségének példája. Kiemelte a vértanú szerzetes nevelési vágyát, mely mindig felismerte a rá bízott munkás fiatalok lelki szükségletét. Majd megfogalmazta: az Istennek szentelt élet valódi, vér nélküli mártíromság, mely az evangélium és szalézi karizma hűségében teljesedik ki.

Havasi József szalézi szerzetes – Boldog Sándor István egykori társa – a 100 éves letelepedését ünneplő Magyar Szalézi Tartomány nevében fogalmazta meg köszönetét. Megemlékezett azok munkájáról, akik előkészítették a boldoggá avatást. Figyelmeztetett: Boldog Sándor Istvánt nemcsak tisztelni, hanem követni kell, azáltal, hogy tanúságot teszünk Krisztus mellett, hirdetjük evangéliumát, akár alkalmas, akár nem.

Don Pascual Chávez szalézi rendfőnök köszönetnyilvánításában az Egyház, a magyar nemzet és a Szalézi Társaság közös örömeként ünnepelte a boldoggá avatást.

A XX. és XXI. században a boldogok sorába emelt magyarok: Batthyány-Strattmann László, Apor Vilmos püspök, Meszlényi Zoltán püspök, Salkaházi Sára, Romzsa Tódor püspök, Scheffler János püspök és Bogdánffy Szilárd püspök, Sándor István vértanú.

Magyar Kurír

 

 

 

 

 

 

 

Castel Gandolfóban találkozott Ferenc pápa és XVI. Benedek

A Szentatya március 23-án délelőtt 10 órakor fogadta Ibrahim Isaac Sidrakot, a koptok alexandriai pátriárkáját. Ezt követően háromnegyed 12-kor elhagyta a vatikáni Szent Márta házat és a Vatikáni kertekben található helikopter felszállópályáról 12 óra után Castel Gandolfóba indult, hogy meglátogassa XVI. Benedek emeritus pápát.

A Ferenc pápát szállító helikopter Vatikánvárosból negyed óra alatt érkezett meg Castel Gandolfóba, amely felett kétszer is alacsonyan végigrepült, így üdvözölve az utcákon az új pápa érkezésére váró lakosokat – szerepel az MTI közleményében. Több száz fős csoport gyűlt össze a pápai rezidencia előtt is. A húszperces helikopter utat követően a Castel Gandolfó-i Pápai Villák területén szállt le, ahol XVI. Benedek fogadta. Jelen volt még Marcello Semeraro albanói püspök és Saverio Petrillo, a Pápai Villák igazgatója. Ferenc pápa és XVI. Benedek átölelte egymást – közölte Federico Lombardi szentszéki szóvivő a palota előtt várakozó újságírókkal.

A pápa és elődje ugyanabban az autóban hajtatott a leszállóhelytől az apostoli palotáig.

A pápai nyári rezidencia kápolnájában együtt imádkoztak. XVI. Benedek arra kérte utódját, a pápai imazsámolyon imádkozzon, de Ferenc pápa ragaszkodott hozzá, hogy a kápolnának ugyanazon a padján egymás mellett mondjanak imát. Ezt a jelenetet a vatikáni televíziós központ kamerái rögzítették. „Testvérek vagyunk” – mondta Ferenc pápa XVI. Benedeknek a szentszéki szóvivő beszámolója szerint.

Ferenc pápa és XVI. Benedek 45 perces négyszemközt folytatott megbeszélésre vonult vissza a könyvtárba. A magántalálkozót követően együtt ebédeltek.  

A Szentatya délután autóval visszatért a helikopter felszállópályához, majd visszarepült a Vatikánba.  

A Castel Gandolfó-i látogatással egy időben jelentették be, hogy a nagypéntek esti meditációk szövegét az idén fiatal libanoniak írták, Bechara Boutros Rai bíboros, antióchiai maronita pátriárka vezetésével. 

(Vatikáni Rádió/Magyar Kurír)

 

 

 

 

Ferenc pápa homíliája a péteri szolgálat megkezdésekor mondott szentmisén 

Ferenc pápa köszönetet mondott az Úrnak, hogy Szent József, az egyetemes Egyház védőszentje ünnepén kezdheti meg péteri szolgálatát. Utalt arra, hogy ez a nap elődje névnapja is, akivel egységben van az imádságban, egymás kölcsönös szeretetében és elismerésében.

A köszöntések után, amelyek során külön üdvözölte a többi keresztény felekezet képviselőit, a zsidó és más vallású közösségeket, a felolvasott evangéliumi részről elmélkedett. „József erre fölébredt álmából és úgy tett, ahogy az Úr angyala parancsolta. Magához vette feleségét” (Mt 1,24). Isten küldetést bízott Józsefre, hogy legyen őrző, Mária és Jézus őrzője – itt II. János Pál szavait idézte –, és az Egyház őrzője is: „Szent József, amilyen szeretetteljesen viselte gondját Máriának, és amilyen örömmel szentelte magát Jézus Krisztus nevelésének, ugyanígy oltalmazza és őrzi annak Titokzatos Testét, az Egyházat, melynek előképe és példája maga a Szent Szűz.” (Redemptoris Custos 1.)

Ferenc pápa elmondta, hogyan is gyakorolja József ezt a szolgálatot: alázatosan, csendesen, ugyanakkor teljes hűséggel akkor is, amikor nem ért mindent. Állhatatos szeretettel áll Mária mellett egészen addig az evangéliumi jelenetig, amelyben  a 12 éves Jézust a jeruzsálemi templomba vezeti. Ott van Mária mellett az örömteli és a nehéz pillanatokban és a názáreti hétköznapokban.

A Szentatya elmagyarázta, hogyan élte meg József ezt az őrzői hivatást: folyamatosan Istenre figyelt, fürkészte a jeleit, készségesen vállalta, hogy nem saját, hanem Isten tervét valósítja meg. Ugyanezt kéri Isten Dávidtól: nem ember által épített házat akar, hanem azt, hogy hűséges legyen a Szavához. Maga Isten építi a házat, Szentlelkével megjelölt, élő kövekből. „József őrző, mert tudja Istent hallgatni, engedi, hogy az ő akarata vezesse, és éppen ezért érzékenyebb a rá bízott emberek iránt, képes realizmussal olvasni az eseményeket, figyel arra, ami körülveszi, és meg tudja hozni a legbölcsebb döntéseket” – sorolta a pápa. Látjuk, milyen készségesen válaszolt József Isten hívására, és azt is látjuk, hogy a keresztény élet központja Krisztus. „Őrizzük meg Krisztust az életünkben, hogy megőrizzünk másokat, megőrizzük a teremtett világot!” – figyelmeztetett. 

Majd kiterjesztette ezt a felelősséget, amely nem csupán a keresztények, hanem minden ember felelőssége. Megőrizni a teremtett világot, ahogyan Assisi Szent Ferenc tette, azt jelenti, tisztelni Isten minden teremtményét és a környezetet, amelyben élünk. Részletesen beszélt egymás őrzéséről: „Őrizni az embereket, gondoskodni mindenkiről, minden emberről, szeretettel, különösen a gyermekekről, az öregekről, azokról, akiknek élete a leginkább törékeny, és akik gyakran szívünk peremére szorulnak. Gondoskodni egymásról a családban: a házastársak kölcsönösen őrzizzék egymást, a szülők pedig gondoskodjanak gyermekeikről, majd idővel a gyermekek váljanak szüleik őrzőivé. Őszintén megélni a barátságokat, ami azt jelenti, kölcsönösen megőrizzük egymást a bizalomteli közelségben, a tiszteletben, a jóban. Lényegében minden az ember őrzésére lett bízva, ez a felelősség mindenkit érint. Legyetek Isten ajándékainak őrzői!” 

Ezt követően elmondta, mi történik, ha nem élünk ezzel a felelősségünkkel: a szív érzéketlenné válik. A történelem minden korszakában vannak Heródesek, akik rombolnak, halált hoznak, elcsúfítják az ember arcát.

Ferenc pápa ezután azokhoz fordult, akik felelős szerepet töltenek be gazdasági, politikai vagy társadalmi téren, és szólt minden jóakaratú emberhez is: legyünk egymás és környezetünk őrzői; ne hagyjuk, hogy a pusztítás és a halál jelei kísérjék utunkat a világban. Ahhoz, hogy másokra vigyázhassunk, saját magunkat is gondoznunk kell! A gyűlölet, az irigység, a gőg beszennyezik az életet! Őrködnünk kell érzelmeinken, szívünkön, mert onnan indulnak ki a jó és a rossz szándékok: azok, amelyek építenek és azok, amelyek pusztítanak! Ne féljünk a jóságtól, a gyengédségtől!

A gondoskodás, az őrködés mások felett jóságot igényel, azt kéri, hogy a jóságot gyengédséggel éljük meg – hangsúlyozta a pápa. Szent József lelkéből is nagy gyengédség árad, amely a lélek erejét mutatja, azt, hogy képesek vagyunk másokra figyelni, mások iránt részvéttel lenni.

Aztán elmondta: Szent József ünnepével együtt ünnepeljük Róma új püspöke, Péter utóda szolgálatának kezdetét. Jézus Krisztus hatalmat adott Péternek. Háromszor kérdezte őt szeretetéről, majd háromszor szólította fel: legeltesd bárányaimat. Az igazi hatalom a szolgálat. A pápának is egyre inkább előre kell haladnia abban a szolgálatban, amelynek ragyogó csúcspontja a kereszten van.

Szent Józsefhez hasonlóan ki kell tárnia karját, hogy megőrizze Isten egész népét, szeretettel és gyengédséggel fogadja be az egész emberiséget: különösen a legszegényebbeket, a leggyengébbeket, a legkisebbeket, azokat, akikről Máté ír a szeretetről szóló utolsó ítélet kapcsán: akik éheztek, akik szomjaztak, akik idegenek, mezítelenek, betegek voltak, börtönben raboskodtak (vö. Mt 25,31–46).

Ezt követően Ferenc pápa a második olvasmányról beszélt, amelyben Szent Pál Ábrahámról szól, aki „a remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Szükségünk van arra, hogy megpillantsuk a remény világosságát, és saját magunknak is reményt adjunk! Őrizzük meg a teremtett világot! A reményünk Isten látóhatárára nyílik, amit Krisztus nyitott meg számunkra, és arra a kősziklára épül, ami Isten.

Kérte: őrizzük meg Jézust Máriával, őrizzük meg az egész teremtett világot, őrizzünk meg mindenkit, különösen a legszegényebbet, őrizzük meg saját magunkat. Mindnyájan arra kaptunk meghívást, hogy felragyogtassuk a remény csillagát: őrizzük meg szeretettel mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk!

Végül Ferenc pápa ezekkel a szavakkal fejezte be homíliáját: „Kérem Szűz Mária, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Ferenc közbenjárását, hogy a Szentlélek kísérjen el szolgálatom során, nektek pedig azt mondom: imádkozzatok értem! Ámen.”

 

(Magyar Kurír)